HTML

Olvass

Friss topikok

  • Fozó: A bundáskenyér és a rakottkrumpli az múló. Ha jól készítik el, akkor gyorsabban múló. Az örömködés... (2009.09.21. 12:24) Vasárnap meg bundáskenyér
  • ypetya: eddig azt sem tudtam, hogy vannak értelmes blogok, de mostmár látom, hogy miből maradtam ki!!! (2009.06.16. 10:06) Csoportosuljunk
  • ypetya: :) király. mellé állok! (2009.06.16. 10:05) Paradicsomlé sok citrommal

Címkék

állapot (1) betegség (1) hug (1) humor (1) kampány (1) kocka (1) szakma (1) videó (1) Címkefelhő

Mindig csak képeket

2009.09.12. 07:01 Fozó

Mint egy rab, tömlöcbe zárva. Nem tudni miért ítélték el, nem tudni mikor szabadul. Sosem volt tárgyalás, nem volt apelláta, nem volt semmi. Csak a börtön, a falak - azok a hideg, nyirkos falak. Nem, nem Josef K. Nem ő. Ő csak egy cseh novellista agyszüleménye. Én érzem így magam, én vagyok. Vagyok? Igen, vagyok. Csak lenn a földon, bogár emlékek társaságában. Soklábú kis morzsák módjára lepik be a cellám. Egyiket-másikat már névről ismerem. Vagyok? Igen, vagyok. Foszlány, talány, hé, te! Hogy is hívnak? Így kiáltok utána, persze csak gondolatban. Hang nem jön ki torkomon. Mozdulnék, de nem tudok. Nem tudok? Talán tudnék, de nem visz rá, hogy egy bogár után vessem magam. Emlék bogár. Múlt bogár. Csak ülök lemondóan, az önsajnálat - akkor épp - vágyott magányában. Nincs egyebem, csak egy ablak. Tán még ablaknak is túlzás nevezni. Az ablakot ki lehet tárni, ha úgy tartja kedvem. Ezt nem. Itt csak számolni lehet a rácsokat. Egy-két-há-négy-öt. És egy-két-há-négy-öt. Rend van, a rácsok unott párhuzamosságban nyúlnak végig egy parányi lyukon. Megszökni innen nem lehet, talán nem is érdemes. Miért is akarnék megszökni innen? A koszt kielégítő, a társaság remek. Pontosan tizenegy barátom van. Kell ennél több? Egy-két-há-négy-öt, egy-két-há-négy-öt, egy. Az órák csak úgy repülnek, mikor látom, napbarát rápillant rácsbarátaimra (egy-két-há-négy-öt). Folyton kicsit más szemszögből, mindig kicsit másként, de majd minden pillanatban figyelemmel kíséri őket. Ilyenkor árnyékpajtások (egy-két-há-négy-öt) huncut módon szöknek zárkám ajtaján túlnyúlva, mutatva a távoli - nyirkos és lucskos - folyosót. Nincs egyebem, csak egy ablak, tán még ablaknak is túlzás nevezni. Az ablak, a nap, a rács és az árnyékok (egy-két-há-négy-öt), messze tömlöcöm ajtaján túl. Velük szeretek lenni. A bogarakkal nem igazán. Néha, éjjel, sötétben, naphiányban, az árnyékok is eltűnnek. Ilyenkor kénytelenmód telepszem emlékbogaraim köré, nézem őket, megolvasom. Már megint egy eltűnt. Nem keresem, tudom, a bogarak korán halnak. Nem keresem, csak várom a napot. A napot, mely megannyi lexikon, tudományos kutatás, de még a brit tudósok álláspontja szerint is nem más, mint maga az élet. Valóban a napot várom? Nem pusztán csak arra vágyom, hogy előbújjanak árnyékpajtásaim (egy-két-há-négy-öt), és szabadulhassak az emlékbogaraktól? Minden hajnalban ezen gondokozva guggolok az ablak - tán még ablaknak is túlzás nevezni - alá és minden reggel élvezem, hogy az árnyék, önkéntelen új életre kel.

Ma sem volt ez másként. Félig álmos, öntudatlan állapotban görnyedek az ablak alatt várva, hogy az árnyék ismét életre keljen. Az izzó korong a horizonton átbukva perdíti lassú táncra pajtásaim, kik ma is lomhán, de annál játékosabban kúsznak és kúsznak a hideg és nyirkos folyosó felé.

Ám valami ma különös játékot űz velem. Az utolsó milliméterek előtt pajtásaim hirtelen eltűnnek. (egy-két-há-négy-öt, egy-két-há-négy, egy-két) Hova tűntek? Ma miért nem szaladnak túl a rácson? Mi történik éppen?

Zsibbadt lábaim minden erejét összeszedve kászálódok fel a padlóról, tekintetem egyenest az ablakra szegezve. Nem leplezem dühöm. Minden apró porcikámban remegve próbálom kideríteni miféle szerzet veszi el minden örömöm. Hirtelen két apró lábat pillantok meg börtönöm ablakában. Nem mozdul. Ordítani kezdek:
- Te pedig! Elállod a napot! Minden élet forrását -brit tudós barátaink szerint mindenképp -, nem mellesleg az egyetlen szórakozásom!De a lábak mozdulatlanok. Ekkor minden erőmmel a falaknak feszülve tajtékzom, hogy még magam is megrémülök bele. Ekkor a lábakhoz két térd, egy derék és egy szempár társul, az ismeretlen lehajol. Fürkésző szemei kíváncsian pásztázzák a padlót, a süvítés forrását keresve. Nem vagyok rest, rögvest felpattanok, hogy minél előnyösebb helyzetben tudjam szitkaim a fejére szórni. Ám ő csak néz, ajkait kissé szorítva tán mosolyog egy pillanatra. Akkor értettem meg, hogy a napnál nincs melegebb és nincs fényesebb dolog. Nem is lesz, nem lesz míg élek. De ennél a szempárnál világosabb dolgot sosem hordott a hátán a Föld. Egyszerűen abban a tekintetben benne volt minden.
Karom ösztönösen indul előre. Nyújtom a kezem, segíts! Ekkor döbbentem rá, hogy a börtönöm nem volt más, mint puszta fikció. Falai szemvillanás alatt hullottak a porba, az ablak pedig? Az ablak mintha sosem létezett volna. Emlék bogaraim egy pillanat alatt haltak ki, megmaradva pusztán a történelem könyvek hasábjain.
Kezeit fogva úgy érzem, megtanít átkelni az idegenen, a fövenyzöld tisztáson. De mosolya mindent elárul.
-Légy boldog! - csak ennyit mondott halkan, majd köddé vált.
Ijedtemben a tisztás közepén kétsébe esett arccal keresem jól megszokott börtönöm. Nem találom. Nincs cella, nincs folyosó, nincs ablak, nincsenek rácsok (egy-két-há-négy-öt). Csak a pázsit van és immár egy nem bogár emlék.
Boldog vagyok? Igen! Vagyok!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zforgo.blog.hu/api/trackback/id/tr316457561

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása