Úgy hírlik véget ér az, mi talán el sem kezdődött. Érzem ezt én is, érzi ezt ő is. Nem vagyok tőle - hogy is mondjam - nyugodt. Igen, ez a helyes kifejezés. Nyugodt. Na az nem vagyok.  Két dolog emészti fel minden energiám. Az egyik, hogy úgy vegyem be a csillapítót, hogy ne lássa. Nem tudom miért, nem szeretem ha látja. Talán szégyellem. A másik egy paradoxon probléma kezelése. Nem szeretném felhozni a témát, de mindenképp szeretnék válaszokat kapni. Mondanám, de nem mondom. Próbálom, de félúton meggondolom magam. Ettől nyugodt, na az nem vagyok. Elfordul. A táskájában - amiben egy kínai artista család akár lakni is képes lenne - matat. Nem figyel. Most épp nem figyel, épp gondoskodik. Nekem keres innivalót. Bogyó probléma kipipálva. Picit megnyugodtam. Dehogy. Vergődök. Nem a jövő miatt (a francokat nem), a jelen miatt. Mindeközben valahol az Aquincum és az Amfiteátrum között félúton, a romok között, kissé bonyolult kerülőúton próbálom Szuper Titkos Titkos Fontost rábírni egy következő "esetlegtalán" randira. Méginkább egy esetlegtalán "randira". Esetlenül kérdezem, nagyjából így:

- Mi lesz holnap?
- Nem tudom. Miért mi lesz holnap?
- Hát szombat... tehát mi lesz holnap?
- Nem tudom, valószínűleg rakottkrumpli.

Ezután pillanatokig nem tudtam mi történik velem. Pusztán annyiban voltam biztos, hogy valami előtör. Egy ordítás, egy szívszakadás-földindulás, egy öntudatlan mozdulat. Végül egy mindent elsöprő kacaj lett a befutó. Egy olyan önfeledt örömködés, ami egy pillanat alatt egy pillanatra feledtette minden bajom. Azóta pillanat-függő vagyok.